Még gyerekként nekem is volt kutyám. Kettő is. Bogi és Zsebike. Bogikát az Isten nyugosztalja, Zsebikét pedig az a két másik shih-tzu kislány, akikkel néhány hónapja együtt tölti napjait. Felnőtt fejjel viszont most először válok gazdivá, ami sokszor izgalmas, sokszor nehéz, de egyértelműen megéri a rengeteg boldog pillanatért.
Jelenlegi kiskutyám Gyömbér, egy gyönyörű Yorkshire terrier. Blogomban az ö mindennapjait, növekedését, pici kis életét követhetitek nyomon.
Van egy sanda gyanúm, hogy nem fogtok unatkozni....
Nagyjából 2 hetente leülünk és végignézzük Gyömberito régi képeit. Az a kis, alig fél kilós kis szőrgombóc ugyanis már messze nem hasonlít régi önmagára. Három kilós, és a kozmetikusnak hála alig van rajta szőr.
No, éppenséggel a nagyságáról így se nagyon lehet panaszkodni, de értitek, hogy értem.
Emlékszem, amikor elhoztam Yorki Barbiéktól, épp hogy a két tenyerembe elfért. Most pedig már két kézzel emelem fel, ha éppen szükséges.
Megkaptuk az összes oltást, megvolt az első fodrászlátogatás, és már kisruhánk is van.”Szerelmesek” lettünk egy plüss bárányba (remélem értitek az idézőjel lényegét), már csak kétszer eszünk egy nap, és „előszoba” tiszták lettünk. Igaz, az utcán még mindig nem vagyunk hajlandóak teljesíteni, Anyát hajnali fél7-kor keltjük minden áldott nap, a trombitától picit félünk és néha a szőnyegre is odapisilünk, de nem baj. Minden rosszat feledtet, amikor este összebújva szuszogunk egymásra a takaró alatt, vagy amikor nagyokat játszunk, és amikor az utcán sétálva mindenki a kis Fünyit akarja megsimogatni, mert annyira szépséges kis gyönyörűség.
Jah igen, csak hogy tudjátok, időközben Gyömbérnek lett néhány új neve: Gyömberito, Füli, Fünyi, Fünyító, Dr. Fünyi, Fünnyögő. Ez utóbbi abból jött, hogy Gyömbérkénk egyszer csak kajla, majd rendes, álló fülő Yorki kutyus lett. Csak úgy. Nem kellett kötözni se, meg semmi. Csak azért szóltam, hogy ha netalántán a jövőben ezek közül az egyiket használnám, akkor tudjátok, miről is van szó.
És akkor most, kárpótolva az elmaradt hónapok hiányosságát, íme néhány kép Fünyikéről!
Nagyon régen volt, de legalábbis annak érzem azt az estét, amikor úgy feküdtem le aludni: de jó, ez az utolsó nap, hogy nem vagyok kutya gazdi, mert másnap hazahozhatom az én Gyömbérkém, és onnantól az leszek. Pont ezért szinte el is felejtettem, milyen az, ha nincs az én kis Gyömbérkém. Szörnyű. Nem is tudom, hogy tudtam nélküle leélni az elmúlt – két hét híján – 22 évemet.
Ha már itt tartunk, íme egy kép arról, hogy nézett ki Gyömbér akkor, mikor hozzánk került, és most. Mindössze 6 hét telt el... őrület...
Na de szóval az van, hogy Szuza barátnőm kislánya, Fruzsu által csak „Ici Pici Gyömbérként” elnevezett kiskutyám szerda óta a Dédiéknél nyaral! Dédiék pedig nem mások, mint az én nagyszüleim.
Az én nagyszüleim, akik vérbeli vidékiek lévén ahhoz szoktak hozzá, hogy a kutyának bizony az udvaron, kint, kikötve a helye. Kis híján szívrohamot is kaptak, amikor közöltem velük: kiskutyám lesz. - Ne vegyél még egy gondot a nyakadba! - A kutyák olyan büdösek! - Kell ez neked? Annyi időt igényel egy kutya. És mennyibe fog kerülni… Kezdetben csak ilyen „indokokkal” próbáltak lebeszélni Gyömbérkéről, aztán egy rövid időre jött a fenyegetőzés. Rajongásig imádott nagypapám közölte velem: soha többé nem jön hozzám, ha kutyát veszek. Én azonban mégis kitartottam, hiszen tudtam, éreztem, hogy ki kell, mert ha majd megismerik Gyömbérkét, az ő véleményük is megváltozik.
Nem húzom sokáig a dolgot: így lett. Már az első találkozás alkalmával láttam, hogy imádni fogják a falatnyi kiskutyát. Bár először meg se simogatták, kikerülték, majd egyszer csak a Mama megtette az első lépést. Megsimogatta, elkezdte dögönyözni, és a szerelem lángra lobbant. És ki gondolta volna, hogy mindeközben a Papus már rég beleszeretett a kiskutyába? - Ne mond el senkinek, hogy elmondtam neked, de tegnap a Papa reggel ölébe vette a kutyát és itt dögönyözte. No tessék. Hát nem igazam lett? Azóta nem telik el úgy telefonbeszélgetés, hogy ne kérdezzenek rá, mi van a kisfiammal – ők így hívják – és úgy tűnik, ezután egy alkalmat se fognak kihagyni, hogy ne pesztrálhassák a kis drágát.
Szabadságom alatt ugyanis a Mamáméknál kezdtük a nyaralást, majd a párom szüleinél folytattuk.,,, volna. Ott ugyanis, bár szintén vidékről van szó, tartják magukat a „vidéki szabályhoz”: a kutyának kint a helye. Nem értem, és fáj, de elfogadom. Így már beletörődtem, hogy nem megyünk tovább. Mire egyszer csak a „Dédiék” közölték: ők nagyon szívesen vigyáznak Gyömbérre. - De Mama… Gyömbér egész napos felügyeletet igényel. Még nem is teljesen szobatiszta. Meg naponta háromszor kell etetni. És a béres csepp, meg a csonterősítő… és ő csak ágyban alszik… - Nem baj kislányom, majd alszom én vele a vendégszobába. Na, gondolhatjátok, hogy kikerekedett a szemem… Micsoda??? Az én nagymamám? Egy kiskutyával egy ágyon fog aludni? Ezt nem hiszem el!
És de. Azt kell mondjam, hogy szerda óta ez a negyedik este, hogy édesen, együtt szunyókálnak. És a picur Gyömbér annyira meg szerette – még jobban – a Mamust, hogy ha csak a Papám a jóéjt puszijáért megy be hozzájuk, a kutya máris hangos ugatásba kezd. Mert hogy most, három és fél hónaposan már kezd az ici pici Gyömbér úgy ugatni, mint egy igazi felnőtt kutya.
És természetesen erről még videó is készült, amit alább meg is nézhettek! (Különösen figyelmetekbe ajánlanám a bátor kiskutya behúzott farkát! J)
És ha már videók, akkor íme, hogy rohangál Gyömbér a Mamáék udvarán, és hogy hergeli fel idősebb barátját, Pajtit.
Végezetül pedig Gyömbér tippje, hogy hűsítsük le magunkat a nyári melegben. Menj árnyékos helyre, és addig kaparj, míg igazán nedves, hideg homokot nem találsz. Aztán feküdj bele, ha lehet, vegyél a szádba is belőle minél többet.
Juj, igen, utáljatok! Tökre megérdemlem. De annyi minden történt mostanság, hogy egyáltalán nem volt idő a blogra. Ráadásul valami hülye oknál kifolyólag – amin még mindig agyalok – azaz elképzelés él bennem, hogy egy blogbejegyzés csakis hosszú lehet. Na, hát rájöttem, hogy akkor úgy nem tudok blogot vezetni. De mivel most nagyon le vagyok maradva, ezért most még egy hosszút írok, aztán onnantól csak rövideket. Viszont rendszeresebben. Örültök?
Rengeteg minden történt velünk az elmúlt hetekben. Csomót voltunk dokinál például. Eddig három szurit kaptunk, így már négynél tartunk, úgyhogy: tádám, beléptünk a tinédzser korba, és már az utcára járunk sétálni. Egyelőre hétfő óta, ami 4 nap, reggel este, és a nagy hír: még egyszer se pisiltünk, se kakiltunk lent. Pedig fél-1 órákat szoktunk sétálni. De mindenki azt mondja, legyek türelmes. És én az vagyok. Már csak azért is, mert Gyömbérke már most nagyon imádja a közös sétákat. Ha meglátja, hogy előveszem a pórázt, máris megkergül, és alig bírom ráadni a hámot. Aztán mikor lent vagyunk… huhúúú, akkor jön csak az igazi móka! Az a rengeteg ember! És mindenkinek úgy örül, hogy már 10 méteres távolságban leül, vadul csóválja a farkát, és szuggerálja őket, hogy ’naaa, gyertek ide megsimogatni és játszani velem!’. Sokan odajönnek, és aztán húú, de nagy az öröm. De picit azért már én is szeretnék örülni egy kis pisinek, vagy kakinak. De mindegy. Türelmes vagyok.
Mindenesetre a két első közös sétánk emlékére íme két kép. (Az első 15 percben csak feküdt, aztán utána 1-1 métereket sétált, majd újra lefeküdt.)
Aztán mivel az idő rohamosan halad, mi is rohamosan elkezdtünk nőni. Tegnap, azaz június 30-án voltunk 3 hónaposak, és már másfél kilót nyomunk. Pedig én úgy tudtam, hogy felnőtt korára kb. 2 kiló lesz. Persze, lehet, hogy annyi is lesz, de nekem furcsa, hogy épphogy csak 3 hónaposan már majdnem eléri a végsúlyát.
Jah, és nem mellesleg a testével egyenes arányban a fülei is durván elkezdtek nőni. Nézzétek csak!
Hát, azt hiszem, mára ennyi a blogból. Most ugyanis hirtelen semmi más olyan hűde érdekfeszítő nem jut eszembe, és kicsit az agyam se úgy fog már. Mégis csak lassan fél11 van már…
De ígérem, hogy ezentúl tényleg-tényleg rendszeresebben írok, meg teszek fel fotókat, és hamarosan újra videót is. Például arról, hogy felesel velem ez a kis tündér, ha megakarom "rendszabályozni"! :-)
Emlékeztek a Marley és Én utolsó jelenetére? Tudjátok, amikor eltemetik Marleyt. Akkor Jennifer Anistont a sírba a kutyus mellé egy nyakláncot rak. Azt a nyakláncot, amit akkor kapott a filmbeli férjétől (Owen Wilson), amikor kiderült: terhes. Marley viszont ellopta, így meg kellett várniuk, míg az távozik a szervezetéből, hogy kitisztíthassák és utána hordhassa. No, a temetéskor ezt a nyakláncot rakja Jen Marley mellé, és a körülötte álló gyerekeinek valami ilyesmit mond: „Ezt a nyakláncot akkor kaptam Apátoktól, mikor kiderült, hogy család leszünk. Pedig akkor már azok voltunk.”
Ezt jutott eszembe az egyik reggel, amikor Gyömbérke ült az ágyunk mellett, és kicsit nyüszítve, kicsit ugatva keltett minket. Aztán az ágyba vettük, és kettőnk között aludt még egy picit tovább. Természetesen minden este velünk alszik, ami egyszerűen fantasztikus. Nézem, ahogy a páromra rámászik, és együtt szuszognak… Filmbe illő jelenet. Mázlista vagyok, hiszen most már nem egy, hanem a két legszuperebb pasi is az enyém! J
Elszakadás
A nagy örömök mellé azért csatlakoznak nagy fájdalmak is. Ilyen volt például az első olyan nap, amikor bizony picur Gyömbért egyedül kellett itthon hagyni. Szörnyű volt! Az egy dolog, hogy itthon is, majd munkába menet a metrón, végig bőgtem… de az, amit egész nap éreztem… leírhatatlan. Mit csinálhat szegény? Alszik? Játszik? Vagy éppen sír utánunk? Nem történt baja? Vajon maradt elég kajája? Csupa-csupa kérdés, amikre persze mind, egytől egyig: tudtam a választ… például: egy 7 hetes kutya átalussza a napokat. Még ezeket is. Kajája annyi volt, hogy egy hét alatt a vékony kiskutyámból sikerült kis dagit nevelni – aki most emiatt a vétkem miatt diétán van! Ráadásul semmi olyan nem volt előtte (értem ezalatt: kábel, túl kisméretű – lenyelhető - játékok, stb), ami káros lehetne a számára. Azért én beleőrültem. És bár azóta 5 nap is eltelt, amikor otthon hagytuk Gyömbért, még most is feldolgozhatatlan lelkiismeret furdalásom van minden reggel, amiért egyedül hagyom otthon.
Ajándékozás
Úgyhogy, ha már olyan rosszul érzem magam, igyekszem ajándékokkal kárpótolni Gyömbért. Persze, azért el nem kényeztetem, de a napokban megleptem egy ágyikóval, két divatos (leopárd és zebra mintás) takaróval és néhány játékkal. Nem ajándékkal akarom „megvenni” magamnak a kutyát. Mert nem. Sose voltam ilyen. És ha csak ez lenne, akkor nem szeretne, ragaszkodna hozzám annyira a picur, mint amennyire teszi ezt most. Legalábbis én így érzem. Rettentően szeretem, és azokért a pillanatokért, amikor például megkapja az új játékait, bizony megéri adni neki.
Természetesen felvettük azt is videóra, ahogy örül ezeknek, ahogy először játszik velük. Leírhatatlan. Tüneményes. Nézzétek!
Fürdetés
És hát a hét végére – de cseppet se csúcspontként – elérkezett az első fürdetés ideje. Mivel, ha minden igaz, szerdán megyünk a dokibácsinkhoz először, úgy gondoltam, illik szépen, tisztán odamenni. Így hát meg is fürdettük Gyömbért.
Azért szívünk nekünk is van, így erről nem készítettünk se videót, se fotót. Szegényke eléggé girnyón nézett ki vizesen (de nekünk így is ő a leggyönyörűbb!), ráadásul végig sírt. Miután pedig megszárítottuk, még hosszú percekig reszketett Anya karjaiban, míg el nem aludt.
Most már viszont minden rendben, szépen, tisztán indítjuk az új hetet. Ha minden a terveink szerint halad, körülbelül egy hét múlva újabb beszámolóval jelentkezünk!
Addig is szép napokat mindenkinek és várjuk a hozzászólásokat, kérdéseket!
Mióta megismertem, nagyjából ma egy hete vártam tűkön ülve, hogy mikor lesz már péntek – tegnap – és hozhatom haza Gyömbért. Szerencsére azonban sok nem alvós éjjel után végre elérkezett a nagy pillanat, és tegnap haza hozhattam.
Rettentően büszke vagyok rá, mert már a hazafele úton megtapasztalhattam, hogy ő egy igazán jó kiskutya. Nem sírt, végig nyugodtan feküdt a kis táskájában, és szemlélte a világot. Mert ugyebár ő most látta először. Az embereket ráadásul teljesen megbabonázta, mindenkinek mosolyt csalt az arcára ez a pöttöm kiskutya. Jó is ez, kellenek ezek az apró örömök az életben. Mindenkinek.
Azért mielőtt hazamentünk, meglátogattuk a Nagymamát is, azaz édesanyámat, aki nagy kutyabolondként szintén el volt ájulva Gyömbértől. Az érzés nem maradt viszonzatlan, hiszen Anyukám ahogy ölébe vette a kis picurt, az rögtön kidugta a nyelvét és már aludt is.
Aztán közelgett a 9 óra, hívtam egy taxit – mert ilyenkor ugye egy gyereknek (!!!) már ágyban a helye. No, mit ad Isten, a taxisofőr néni egy ugyanolyan yorkibolond, mint én, vagy Yorki Barbi. Neki egy egy éves és két hónapos Molly nevű kislánya van. Szóval cseppet sem volt unalmas a hazavezető út, aminek a végét már Gyömbér eléggé rosszul viselte, kicsit sirdogált.
De mikor hazaértünk, minden megváltozott. Megörökítettem azt az első néhány másodpercet, amikor Gyömbér először jár kel az út otthonában. Érdemes megnézni, irtó aranyos!
Ezt követően a vacsora jött. Pici ilyet, pici olyat is kiraktam Gyömbérnek, és szépen rögtön fogyasztgatott is belőle. Természetesen ezt is megörökítettem, viszont későn kapcsoltam, így a vacsora utolsó néhány falatja került csak rögzítésre. Nem kell aggódni, jó étvágya van!
És ezek után már nem maradt más hátra, mint a játék. Jóllakottan, már picit megszokva az új környezetet Gyömbér teljesen megkergült, és morgott hol a lábamra, hol a cipőmre, szaladgált utánam, ijesztegetett, csúszkált és így tovább… Szemlátomást jól érezte magát. Ebből néhány percet láthattok most. Ha jól füleltek, akkor 1.25 és 1.55 után is hallható picit, ahogy a kis rosszcsont morog a lábamra.
Ekkor már körülbelül fél10 volt, úgyhogy úgy döntöttem, ideje aludni. Befeküdtem az ágyba, Gyömbérkét pedig a helyére tettem, csak annyit mondtam: Jó éjszakát! Mire ő befeküdt két plüssállat közé, és körülbelül hajnali egyig nyugodtan is aludt.
Onnantól csak óránként kelt fel, majd hajnali fél5-5 körül úgy döntöttem, hogy mindkettőnk érdekében célszerűbb, ha együttalszunk. Így lett.
Most pedig, ahogy írom a blogot – kb fél órája, végig itt fekszik a mellkasomon, a nyakamon, a fejemen, szuszog a fülembe, és néha felkel, hogy puszit adjon. Igazi kis tündér!
No, most megyünk, mert vár minket a fodrász – be kell mutatkoznia Gyömbérnek, ebédre pedig játszópajtit várunk, Zsuzsa barátnőm 4 éves kislánya, Fruzsu személyében. Van egy sanda gyanúm, hogy lesz egy pár édes, megörökítendő pillanat.
Ahogy ígértem, teszek is fel fotót Gyömbérke első oltásáról – köszönet érte Yorki Barbinak, aki megörökítette ezt a pillanatot, és lányának, Karinának, aki pedig tartotta addig a picit. Köszi!
Látszik a képen a kis Picurról, hogy rettentően bátor, jól tűri a fájdalmakat. Igaz, pont úgy csinál, mint én: amikor megszúrják, inkább oda se néz.
A szerda nem csak ezért volt izgalmas Gyömbérkének, hiszen az oltás után egy gyors fülkötözésen is átesett, hogy ha majd megnő, szép, hegyes, álló fülű yorki legyen. Sajnos nem voltam ott, én is csak a végeredményt láttam – a lentebb található fotókon, de állítólag nagyon szépen, csöndben tűrte a megpróbáltatásokat, Yorki Barbi szerint - néhány fotón ő az a szőke nő, aki szeretgeti nagyon Gyömbért - az én kicsi fiam volt a legügyesebb és a legnyugodtabb. Nagyon elfogultan hangzik, ha azt mondom: engem ez nem lep annyira meg? :-)
Nézzétek akkor, hogy is ment a fülkötözés:
És akkor végezetül íme még néhány fotó a körülbelül 6 hetes Gyömbérkéről. Figyelem! A képek megtekintése hangos "jaj, istenem, de gyönyörű, milyen cuki, de édes,..." és így tovább felkiáltásokkal jár - tapasztalat. Ráadásul a legcukibbakat a végére hagytam! Kellemes nézegetést, és este várok vissza mindenkit, akkor már Gyömbér társaságában írom meg az újabb bejegyzést, és ha minden igaz, valószínűleg egy videót is láthattok majd a hazaérkezésről, és az első itthon töltött perceiről. Úgyhogy várok vissza mindenkit!
Mivel még nincs gyerekem, így nem tudom milyen az ’Anyai féltés’. Sokat hallottam már róla, Édesanyám nekem is mindig azt hajtogatta, ha például a megszabott idő után néhány perccel értem haza, hogy azért haragszik rám, mert megijedt, hogy mi lehet velem. És aztán jött a közhely: „Majd megtudod, ha Te is Anya leszel!”
Ó, hát igen. Bár hivatalosan nem vagyok Anya, még most sem, azért valami olyasmit érzek. Hiszen az én kis Gyömbérkémet nem én hoztam a világra, s még most sincs velem, úgy aggódok érte, mint a fene.
Ma kapta meg például az első oltását. Hihetetlen, hogy egész nap csak ez járt a fejemben, hogy a Picurkához este 7-re megy az orvos, és vajon mi lesz vele? Hogy fogja bírni? Nagyon fog sírni? Beteg lesz utána? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, de szerencsére Yorki Barbi – így mentettem el a telefonomba a jelenlegi gazdit (Barbi, remélem nem baj!:-)) – felhívott nemrég, s tudatta velem, hogy a kis Gyömbér sikeresen túl van az első oltásán. Állítólag nagyon ügyes volt az én pici fiam, nem sírt, nem hisztizett, még az oltás után sem. Ellenben a tesóival, akik viszont olyan hangosan kérlelték Yorki Barbit, hogy engedje ki őket a dobozukból, hogy még az én fülem is belesajdult az éter másik oldalán.
De a lényeg, hogy túl vannak rajta, holnap, ha minden jól megy tudok is feltenni képet arról, ahogy Gyömbér megkapja élete első szuriját, és így pénteken végre haza is tudom már hozni. Ha minden jól megy, a következő bejegyzésemet már úgy tudom írni, hogy a Picurka itt fog sertepertélni a lábamnál, vagy az ölemben fog szuszogni. Mindegy. Csak tartanánk már ott…
Két dologban voltam biztos: Yorkshire terriert szeretnék, és minél hamarabb. Az előbbivel nem is volt gond - volt egy pár a "piacon". Az utóbbival igen. Egyik se felelt meg teljesen a kritériumoknak. Az egyik túl idős a másik túl - szerintem irreálisan - drága, a harmadikból nincs, csak kislány, és így tovább. Mindig volt valami, mígnem szinte az utolsó pillanatban, ráleltem a tökéletes alomra. Péntek este volt - május 7 - telefonáltam is a gazdinak, kifaggattam a kutyusokról, meg úgy mindenről, és megbeszéltük, hogy két nap múlva - szombaton - megyek is kutyanézőbe.
Visszagondolva, mint egy HP-s plázacica, úgy vinnyogtam, mikor megláttam az öt kis csöppséget. Sorry utólag is Barbaráéktól, de a tündéri kiskutyák ezt váltották ki belőlem. Barbara - aki a picik szüleinek az egyik gazdija - rögtön meg is mutatta nekem a 3 fiút. Azt kérdezte: sötétebbet szeretnék, vagy világosabbat? És milyen karakterű legyen? Az a rosszcsont fajta, vagy inkább nyugodt? Én erre: legyen sötétebb és nyugodtabb. No, micsoda szerencse, ilyenből akadt is egy: a kis dagi. Irtó aranyos volt, pláne, mikor a hideg kőre letével elkezdett sírni, hogy fázik a hasa. Mert neki lelóg. Végig a kezemben volt, símogattam, ha pedig letettem a földre, csak állt vagy ült és nézelődött, miközben a két rosszcsont testvére futkároztak, bukfenceztek, és papucsokkal ütköztek. Éppen ezért úgy döntöttem, nem a nyugis való nekem. Én sem ilyen vagyok, nem éreznénk jól együtt egymást.
A kérdés már csak az volt, hogy a másik kettő közül melyik legyen az én kis Gyömbérem. De mint később kiderült, feleslegesen filóztam ezen, hiszen ő már tudta. A Manó/Kicsi elnevezű kiskutya ugyanis egyre többször "támadott meg", mígnem egyszer csak azt vettem észre, hogy 10 perce az ölemben alszik, miközben megállás nélkül simogatom. Kiválaszott. Ő, engem.
Az első képen Gyömbér látható, másodikon szintén, csak az Anyukájával, Shakirával. A harmadik képen a büszke és gyönyörű Apuka, Lucifer, a negyediken pedig az idősebb bátty látható. Végezetül pedig szintén Gyömbér, ahogy az ölemben alszik.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
Ajándékozás
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
