Mivel még nincs gyerekem, így nem tudom milyen az ’Anyai féltés’. Sokat hallottam már róla, Édesanyám nekem is mindig azt hajtogatta, ha például a megszabott idő után néhány perccel értem haza, hogy azért haragszik rám, mert megijedt, hogy mi lehet velem. És aztán jött a közhely: „Majd megtudod, ha Te is Anya leszel!”
Ó, hát igen. Bár hivatalosan nem vagyok Anya, még most sem, azért valami olyasmit érzek. Hiszen az én kis Gyömbérkémet nem én hoztam a világra, s még most sincs velem, úgy aggódok érte, mint a fene.
Ma kapta meg például az első oltását. Hihetetlen, hogy egész nap csak ez járt a fejemben, hogy a Picurkához este 7-re megy az orvos, és vajon mi lesz vele? Hogy fogja bírni? Nagyon fog sírni? Beteg lesz utána? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, de szerencsére Yorki Barbi – így mentettem el a telefonomba a jelenlegi gazdit (Barbi, remélem nem baj!:-)) – felhívott nemrég, s tudatta velem, hogy a kis Gyömbér sikeresen túl van az első oltásán. Állítólag nagyon ügyes volt az én pici fiam, nem sírt, nem hisztizett, még az oltás után sem. Ellenben a tesóival, akik viszont olyan hangosan kérlelték Yorki Barbit, hogy engedje ki őket a dobozukból, hogy még az én fülem is belesajdult az éter másik oldalán.
De a lényeg, hogy túl vannak rajta, holnap, ha minden jól megy tudok is feltenni képet arról, ahogy Gyömbér megkapja élete első szuriját, és így pénteken végre haza is tudom már hozni. Ha minden jól megy, a következő bejegyzésemet már úgy tudom írni, hogy a Picurka itt fog sertepertélni a lábamnál, vagy az ölemben fog szuszogni. Mindegy. Csak tartanánk már ott…
